A Liverpool Fc a jelenlegi bizonytalansága és instabilitása ellenére az Angol klub futball "aranyévtizedének" legnagyobb szimbólumának számít a mai napig. Létrehozva azt a feloldhatatlan paradoxont, hogy a dicsőségekkel teli múlt, hosszúra nyúlt árnyéka, mázsás teherként vetül rá a jelenre. Mert Liverpoolban nem csak a mindenkori vetélytársakhoz, hanem állandó jelleggel a "nagy" elődök sikereihez is mérik a teljesítményt. Ami miatt a mai modern Liverpool Football Clubnak nem csak az ellenfelekkel, hanem a saját dicsőséges múltjának szellemével is folyamatos harcot kell vívnia. Ez igy mázsás súlyként nehezedik rájuk... Ahogyan Jürgen Klopp keserűen megjegyezte a klub honlapjának nyilatkozva: "A mostani egy remek csapat, mégis mindenki a múlthoz hasonlítgat bennünket. Hogy milyenek voltak tíz, húsz vagy harminc éve. Mindenkinek meg kell értenie ez egy új korszak, új csapata. A mi történetünk néhány hónappal ezelőtt kezdődött és nem lehet bennünket összehasonlítani senkivel. Nem jó, hogy cipelnünk kell a a klub történelmét, mi inkább valami újat szeretnénk alkotni, hogy a részévé válhassunk." És, hogy mennyire jól látja a problémát azt a klub közelmúltbeli legendás hátvédje, Jamie Carragher rögtön vissza is igazolta: "Szomorú de igaz, hogy itt a jó, soha nem elég jó. Itt kivételesen jónak kellene lenned, ahhoz, hogy "majdnem elég jónak." minősítsenek a régiekhez képest." Ahhoz, hogy megértsük miről is van szó, mi az ami ekkora befolyással bír a Liverpool Fc jelenére, ahhoz ismernünk kell a múltjának a legsikeresebb éveit és azt is ami utána következett.
 A Liverpool FC az angol első osztály tagja 1962 óta folyamatosan, amióta Shankly felhozta őket a másodosztályból. De akkoriban azon kívül, hogy azonos bajnokságban játszottunk a többi nagy Angol klubbal, szinte semmi másban nem hasonlítanak rájuk. A Shankly féle LFC, szembe menve az akkori trendel sajátságos stílusban focizott már a másodosztályban is és ezen a feljutás után sem változtattak. Annak ellenére sem, hogy a teljes első liga akkoriban is és még évtizedeken keresztül a "kick&run" felfogású tipikus angol focit játszotta. A Liverpooli "vörösök" viszont a skót jellegű "pass&move" footbalt művelték, amit eleinte azzal lehetett megmagyarázni, hogy a skót származású Shankly miatt tolta ezt a stílust a csapat, hozzáteszem rohadt eredményesen. Csak, hogy amikor Shanklyt az Angol Bob Paisley váltotta, akkor sem vált a focijuk olyanná mint a többi Angol csapatè. Sőt Paisleyvel egy idő után már az addigi skót jellegű, de legalább brittnek nevezhető játèk stílusukat is teljesen elhagyták és igazi "kontinentális" focit játszottak, méghozzá igen magas színvonalon. Ez volt az ami végűl abszolút kiemelte őket az Angol csapatok közül és váltak hihetetlen sikeressé nemzetközileg. A BEK-ben vagy az UEFA kupában ha egy britt csapattal sorsoltak össze egy más országbelit, akkor az kábè tudta mire számíthat, kivéve ha az a Liverpool volt.
Ugyanis mikor a Liverpool igazan jó volt, akkor nem angolosan játszotta a focit. És most tök mindegy, hogy eleinte skótosnak, később meg kontinentálisnak hívtuk a stílust, a lényeg az, hogy mindig is a passzjáték és a proaktív hozzáálláson volt a lényeg.
Amig Shankly és Paisley együtt ültek a kispadon, addig Bill volt a főnök ez nem kétséges, Shankly nagyon erős nagy hangú, magával ragadó motivátor és remek trèner volt. Mégis a megfontoltabb, nyugodtabb vérmérsékletű Bob Paisley volt a taktikai zseni, aki a csapat játékát és taktikai hadrendjét is meghatározta. Míg Bill képes volt olyan motiváltá tenni a játékosokat, hogy azok utána a beton falon is átmentek volna, addig Bob a jóval fejlettebb taktikai tudásával volt a csapat hasznára. Ö volt az, aki képes volt behúzni a kéziféket és belenyúlni a meccsbe, ha úgy érezte, hogy a Shanks által agyon motivált és hajtott csapat túlpörgi magát, amitől görcsössé vagy túl statikussá válik a játékuk. Az egyetlen volt a klubnál, aki vitatkozni mert Shanklyval és ráadásul az egyetlen aki át is tudta vinni az akaratát Bill elképzelései ellenében ha úgy alakult. Szinte mindig vitatkoztak valamin, de sohasem veszekedtek. Fagan mondta egyszer, hogy Shankly kèt dolgot szeretett: Bob Paisleyt és Bob Paisleyvel vitatkozni. A kilencvenes években, mikor a többi Angol csapat is váltott és a kontinentális foci lett a főuralkodó az Angol első osztályban, addigra a Liverpool már jókora előnyre tett szert a megnyert Nemzetközi kupák számát illetően. A Pool szurkolóknál a legrangosabb Europai kupák lettek a mérvadóak és nem az angliában bárki által megnyerhető titulusok.
És most ugorjunk egyet időben az Angol klub futball nemzetközileg legdicsőségesebb korszakába, mely az 1975 és 1985 közötti un.: "aranyévtized" volt. A két dátum közötti tíz évben, kilencszer jutott a legrangosabb europai kupa a BEK döntöjèbe az Angol bajnok, amit azóta sem sikerült megismètelniük egyetlen más ország klub csapatainak sem. Ebből a kilenc döntőből ötben a Liverpool játszott, amiből nègyet meg is nyert. És mivel akkoriban valóban csak a bajnokok indulhattak a BEK-ben igy könnyen kiszámolható, hogy a Pool mennyire sokszor végzett az Angol bajnokság élén. Volt olyan, hogy hèt év alatt nyert 4 bajnoki címet és 3 BEK-et a Liverpool, azaz minden évre jutott a dicsőségből. De, hogy tovább ragozzam a fiatalabb generáció kedvéért: Ez nektek/nekünk mai szurkolóknak -ha most törtènne- olyan érzés lenne, mintha minden nap karácsony, szilveszter és szülinapunk lenne egyszerre... Most gondoljatok bele, azzal a tudattal élhettek együtt, hogy az adott évben bajnoki címet vagy BL-t fog nyerni a kedvenc csapatotok és mindig tényleg meg is nyeri. Az egész világ csodálja a csapatunk, más Angol klubok szurkoloi pedig irigylik a Pool drukkereket. Tudom, hogy a 21 század futballján felnőtt, és most fiatal felnőttként élő, Liverpool szurkolóknak felfoghatatlanul álomszerűnek tünhet, hogy ilyen évek léteztek, pedig igen.
Az Angol klub futball arany éveinek hirtelen szakadt vége egy tragédiába torkoló BEK döntőn 1985-ben a Brüsszeli Heysel stadionban... naná, hogy a Liverpool volt az egyik csapat, a másik a sztárokkal teletűzdelt Juventus. A mèrkőzès előtt törtènt tragikus esemènyek ismertek a két szurkoló tábor többször is összecsapott egymással, ám az igaz tragédiát a stadion egyik téglafalának leomlása okozta, abban a szektorban 39 Juventus szurkoló halt meg. A meccset, a mèg nagyobb balhétól tartva mégis megrendezték, bár ez teljesen hibás és rossz döntés volt. A félelem és gyász árnyékában a korszak kèt szuper klubja érthetően egy nagyon dekoncentrált, olykor széteső, élvezhetetlen játékot produkálva hozta le a meccset. Amit egyébként egyetlen, érthetetlenül és jogtalanul megítélt 11-es döntött el a Juventus javára. A Juventus lengyel légiósa Boniek a tizenhatoson kívűl (!!!) vagy félmétere ütközik egy védővel, a játékvezető azonban groteszk módon, szabadrúgás helyett inkább úgy dönt, hogy 11-est itèl az Olasz csapatnak.
A meccs után az angol csapatokat 5 a Liverpoolt 6 évre zárják ki az europai kupa küzdelmekről, a britt szurkolók sorozatos balhéi miatt. Aztán amikor kiderül, hogy a Heysel stadion, nem hogy BEK döntő, de semmilyen nemzetközi mèrkőzès megrendezésére nem volt alkalmas, 3 évre enyhítik az angol klubbok büntetését, csak a Liverpoolé marad hat év. "Igazából egy rom halmaz az egész stadion, hihetetlen, hogy itt kell lejátszaniuk a csapatoknak a legfontosabb europai kupa döntőjét." Írta a Corriera dela Serra olasz napilap publicistája a meccs napján. Később kiderül, hogy kenő pénzt fogadott el az UEFA több vezetője, hogy Brüsszel kapja a nagy bevételt jelentő döntőt, annak ellenére, hogy egy tök alkalmatlan, teljesen lerobbant állapotú stadionban rendezik. Igy történhetett meg, hogy a tömegre egyszerűen rádőlt a lelátó fala. A botrányba bele is bukik az Uefa vezetőségének nagy része -még az UEFA főtitkára is 3 hónap felfüggesztett börtönt kap- valamint jónèhány belga szervezőt is elitélnek.
Angliában a hulliganizmus visszaszorítására és a nézőtéri rendbontások megszüntetése érdekében új törvényeket vezetnek be ès drasztikus változásokat eszközölnek ki a stadionokban. Valljuk be jogosan! Az új törvények kötelezik a klubokat játéktértől ès a szurkolókat egymástól elválasztó keritèsek felszerelésére, a stadionok állóhelyeinek megszüntetésére ès a nézőket minden irányból megfigyelő kamera rendszer bevezetésére.
 Ezek az intézkedèsek, el kell ismerni abszolut jogosak és szükségesek, annyira durva a hooligán helyzet akkoriban Angliában. A drákoi szigor már a 85-ős bevezetésétől számitott 3 éven belűl meg is hozza a gyümölcsèt, a "huligán" ellenes törvények adta lehetőséggel élve a rendvédelmi szervek a klubokkal együtt működve végre kiszorítják a lelátókról az erőszakos elemeket. Azonban a renitensnek tartott szurkolók ellen bevezetett, de végül alaposan túlzásba vitt "zèro tolerancia" a rendőrség részéről, egy idő után a mérsékeltebb drukkerek krimianalizálásához és a 96 Liverpool szurkoló halálával végződő 1989-es Hillsboroughi katasztrófához vezet. A Liverpool - Nottingham FA kupa meccsen az addig tökéletesnek gondolt és addig jól is működő stadionon belüli biztonsági rendszer egyszer csak a visszájára fordul. De igazából a szurkolókkal lekezelően bánó, arrogánsan viselkedő rendőrök és azok vezetőinek teljesen hibás és rossz döntései vezetnek a tömegszerencsétlenséghez. A 96 halálos áldozattal járó tragédia után a rendőrség teljesen hamis és valótlan jelentéseket ad ki a történtekről, amit az összes médium átvesz és a szerintük "hulligán bűnözőkből álló" (sic!) Liverpool tábort tartja bűnösnek... Ám ezt a békát (4 évvel Heysel után) már nem nyelik le a Liverpool szurkolók akiknek a szerettei, rokonai, barátai haltak meg ott a rendőrség túlkapása miatt. Hihetelen városi összefogással, a félretájékoztatott közvélemény ellenszelével szembe menve 27 évnyi pereskedés után vègűl napfényre kerűl és győz az igazság. A legfelsőbb bíróság megállapítja, hogy az "eseménynél" jelenlévő rendőrség tagjai, de főképpen annak vezetői tehetnek a 96 ember haláláról és azonnal bűnvádi eljárást indítanak ellenük.
 A kizárt Liverpooli csapat 86-ban, 88-ban ès 90-ben is megnyeri ugyan hazája bajnokságát, ám a nemzetközi kupa nélküli hosszú èvek és az ezzel járó különböző anyagi bevètelek elmaradása, megviseli a klubot. A befektetők nagy része kihátrál a "büntető idejét töltő" klub mögül, az Europai kupa szereplés hiányában még a reklám bevételek is elapadnak és a szponzorációs pénzek is alaposan lecsökkennek. Mire 91-ben lejár a büntetès ideje, már korántsem ugyan az a Liverpool FC térhet vissza az Europai kupa porondra, mint amilyen előtte volt. Ráadásul 1992-ben az Angol bajnokságot teljesen új alapkora helyezve létrehozzák a Premier Leaguet, ami abszolut nincs jó hatással a financiális gondokkal küszködő Liverpoolra. Ugyanis a Premier Leaguet az egyre jobban elüzletiesedő, pénz orientált, Europai futball trendet követve hívták életre és bizony rövid idő alatt óriási bevèteleket termel, de egyre többe is kerül a csapatoknak, hogy olyan sztárokat szerződtessenek akik képesek mind a PL-ben, mind az Europai kupa porondon az élmezőnyben tartani őket. A PL-t pár éven belűl, a 3 legjobb europai bajnokság közt tartják számon. De a kontinens csapatainak az igazi nagy pénzt hozó torna, az 1993-ban az UEFA által, a BEK jogutódjaként létrehozott (ekkor mèg csak 16 csapatos) Bajnokok Ligája, mely már az első éveitől kezdve irgalmatlan mennyiségű extra profitot termel. Azonban a Liverpool ettől a "pénzes böndöntől" távol marad a 90's években és csak az Uefa kupában vagy a KEK-ben tud elindulni. Az Europai élcsapatokkal valamint a Premier League bőszen költekező top csapataival lépést tartani akaró Liverpool FC-t eléri az idegenlégiós áradat és a pénzhajhász celeb focisták új hulláma fertőzi meg. Egyre jobban háttérbe szorulnak a klub tradíciói, köztük a legfontosabb is: a játékosok és a szurkolók közötti kölcsönös megbecsülés.
 Az a tradiciónális filozófia, melly oly naggyá tette a Liverpoolt ekkorra már végleg megtört.
1990 és 2000 közötti időszakban a Liverpool egy elfogadott és “szívesen nézhető” csapat volt, de hiányzott belőle a plusz, ami az utolsó fontos lépés megtételéhez kellett volna. Ahogyan a bajnoki és BL siker nélküli időszak nőtt, úgy amortizálódott a hírnevük.
"A legjobb játékosainkat bármelyik nagy klub elcsábíthatta tőlünk pusztán a náluk megnyerhető trófeák igèretèvel, pedig előtte mi voltunk a "nagy klub" aki bárkit le tudott igazolni vagy eltudott csábítani." Ismeri be Jamie Carragher az Autobiography című önéletrajzi könyvben. A reménytelen 90'évek vègetèrtével, a 2000-re végre tènyleg remek csapatot rak őssze Houllier, aki jobbnál jobb Angol fiatalokat épit be az első csapatba. Olyanokat mint Jamie Carragher, Steven Gerrard vagy Michael Owen, akik ütős elegyet alkotnak a kimondottan jó nevekből àlló idősebb generációval. Ami meg is hozza a régóta várt pozitiv változást. A 2000-01 idényben 3 kupat is nyerünk az angol ligakupa és FA kupa begyűjtèse után, egy emlékezetes Deportivo Alaves elleni 5-4-re megnyert döntőn az UEFA kupát is elhódítjuk. És mindezt megkoronázandó, Michael Owen kapja az aranylabdát is. A Houllier korszaknak 2004-ben szakad vége ès kezdetèt veszi a Benitez nevèvel fémjelzett időszak. A Spanyol tréner kinevezése után, több addig meghatározó játékos hagyja el a csapatot, köztük az Aranylabdás Michael Owen is. Helyükre ismeretlen Spanyol focisták érkeznek, mint Xabi Alonso vagy Luis Garcia. A közvélemény és a szakma is egyértelműen az elmult èvekhez kèpest gyengébbnek minősíti a csapatot és a 2004-05-ös idényben elért 5.helyük a bajnokság ezt is támasztja alá. Azonban ez, sem akkor, sem később már senkit nem érdekel, mert mindent felűl ír a 2005-ös BL menetelés mely az Isztanbuli döntő katartikus élményű mérkőzésèhez vezet. Már a másnapi szalag cimek is "mindenidők legjobb BL döntőjének" nevezik, melyet később az UEFA hivatalosan is annak nyílvánit. A Milán - Liverpool dőntőjét nem a BL finálèkban szokatlanul sok gólós 3-3-as döntetlenje teszi a legjobbá, hanem ahogyan az kialakul. Ha a meccs fordulatait egy filmben látnád túlzásnak tartanád, ha valaki elmesèlnè nem hinnéd el neki... de ha nézted élőben vagy a tévén keresztűl, akkor sem hiszed amit látsz... Mindenki a Milánt tartja a mérkőzés esélyesének, a kimondottan gyenge bajnoki idènyt produkáló Liverpooli csapat húsz év utáni döntőbe jutását inkább csak egy kifutott egyszeri eredménynek tartják.
 Előzetesen mindenki a kor egyik ikonikus csapatát, az AC Milánt tartja a mérkőzés esélyesének, ami abszolút érthető. A kimondottan gyenge bajnoki idényt produkáló Liverpooli csapatnak már a döntőbe jutása is kisebb fajta csodának számít. A nemzetközi sajtó ugyan elismeri, hogy összessègèben megérdemelten lehetünk ott Isztambulban, de súlytalannak tartja a mieinket a minden poszton sztárokat felvonultató AC Milanhoz képest. A mérkőzés ennek megfelelően is alakul, a Milán sztár gárdája, hihetetlen gyors, látványos és kombinativ játékkal szinte a földbe gyalulja a szemmel láthatóan ötlettelenül és hitehagyottan játszó ellenfelét. Már az első 45 percben egy megalázóan sima 3-0-al el is döntik a találkozót... A Milán a mennyekben, a Liverpool a padlón van a félidőben. Ez ennyi volt, innen már maximum kozmetikázni lehet az eredményt. A BEK/BL évtizedekre visszanyúló történelmében soha, egyszer sem jött még vissza csapat a döntőben kèt gólos hátrányból sem, nem, hogy háromból... ráadásul az első félidőben, olyan látványos tudásbeli különbség volt a két csapat között, hogy még egy szépítő találat is csoda lenne. Amikor a csapatok kijönnek a második részre a 35ezer főnyi Liverpool szurkoló tábor olyan elementáris erővel énekli a You'll never walk alont, ami még az AC Milan fanatikusainak az üdv rivalgását is elnyomja.
Benitez ugyan átszervezi a csapatot, behozza Didi Hammant és 3 védős támadó rendszerben küldi ki a csapatát, de ennek ellenére a pályán látszólag ott folytatódik minden ahol abba maradt, Milán támadásokkal és egy hatalmas helyzettel, ám ezután minden megváltozik és kezdetèt veszi az őrület 6 perce. Az 54.percben Riise balról egy ritka szarul eltalát beadással próbálkozik és telibe veri vele a töle 3 méterre lévő vèdőt, de mázlija van pont vissza pattan elé a labda. Másodszorra már tökéletes ívben kanyarodik a labdája a Milán tizenhatosának a közepe felé ahol felugrik Steven Gerrard és hibátlan mozdulattal fejeli (!!!) a kapuba. Ami azèrt is érdekes, mert nincs élő ember a stadionban -Gerrardot is beleértve- aki emlékezne rá, mikor szerzett utoljára fejjel gólt a kapitány. A gól ünneplése közben a később híressé vált kézmozdulatával kezdi hergelni a közönséget és egyben hajtani a csapattársait, hogy gyerünk nyomjuk tovább a meccset. Ez olyan jól sikerül neki, hogy másfél perc múlva, a Milán 16-osa elött vagy 4 méterrel, az elé a Vladimir Smicer elé kerül a labda, aki egész évben egy helyzetet nem tudott összehozni, Benitez szabályosan el akarja zavarni a csapattól és csak a sorozatos sérülések miatt "csak, hogy meglegyünk a pályán tizenegyen" kènyszerből játszik a meccsen. Erre Ö ugy gondolja, hogy a "fasz se álljon neki itt cifrázni a játékot ekkora lapaj digo védők között." és rásuhintja kapura olyan jó húsz méterről és pont telibe találná az ötösön békésen lesi-puskázó Milan Barost. Ám a szintén csak kényszerből játszó cseh csatár, egyetlen értékelhető mozdulatával a meccsen, hátrafelé homorítva, leginkább egy megriasztott részeg kenguruhoz hasonlító figurát bemutatva elugrik a labda elől. A mutatványtól erősen meglepett Dida igy késve vetődik, de mèg idejében ahhoz hogy kiszedje a kapú jobb sarokában pihenő labdàt.
A későbbiekben ezt a gólt nevezte meg a Milan hátvédje Gattuso, az igazán sorsfordítónak. Mint mondta, az első gól még igazából csak egy védekezési hiba miatt beszedett szépítő találat volt, ami 3-1-nél még nem jelent tragédiát, ám a két perc múlva bekövetkező "gólra-gól" találat már demoralizálólag hatott és teljes zavarhoz vezetett. Aminek egyenes következménye lett a harmadik találat, amikor is a teljesen zavarban lévő Milán védők között kiugrató és egy az egyben kapura törő Gerrardot, kétségbe esetten próbálta megállítani az éppen előbb emlegetett Gattuso, ám csak szabálytalanul sikerül neki a büntető területen belül... a biró gondolkodás nélkül adja meg a büntetőt. Bekövetkezik az amit senki a világon nem gondolt volna a félidőben, hogy 0-3-nál alig 17 percel a második félidő megkezdése után, a Liverpoolnak labdája lesz az egyenlítéshez. Pedig pontosan ez történt.... csak, hogy ezt még be is kellett rúgnia a 11-es elvégzésére kijelölt első idényes 23 éves Xabi Alonsónak. És Xabi egy tulajdonképpen rosszúl helyezett büntetővel amit Dida kivédett, történelmet írt... Ugyanis a Dida által kivédet büntető kipattant a kezéről a dermedtségtől szoborrá merevedett nézők legnagyobb ámulatára a kipattanót Alonsó kíméletlen erővel vágta a léc alá... Döbbenet, Öröm, Euforia... teljességgel hihetetlen jelenete volt ez, egy abszolút valószínűtlenül alakuló BL döntőnek.
3-3-as 90 perces döntetlen után a hosszabbításban nem esett gól, a tizenegyes párbejt pedig a Liverpool nyerte és felült Európa trónjára!
|
